Két dalnoka is volt, két árva fiú: Öltözteti cifrán bársonyba puhába: Nem hagyta cselédit - ezért öli bú - Vele halni meg, ócska ruhába'! "S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó; Lány-arcotok' a nap meg nem süti nála; Sátrában alusztok, a széltül is ó: Fiaim, hozzá köt a hála! " Hogy vitt ezerekkel! hogy vitt egyedül! : Mint bástya, feszült meg romlott torony alján: Jó kardja előtt a had rendre ledűl, Kelevéze [13] ragyog vala balján. "Rusztem [14] maga volt õ!... s hogy harcola még, Bár álgyugolyótul megtört ina, térde! Én láttam e harcot!... Azonban elég: Ali majd haragunni fog érte. " Mint hulla a hulla! veszett a pogány, Kõ módra befolyván a hegy menedékét: Õ álla halála vérmosta fokán, Diadallal várta be végét. "Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már Dícséretibõl az otromba gyaurnak? Eb a hite kölykei! vesszeje vár És börtöne kész Ali úrnak. " Apadjon el a szem, mely célba vevé, Száradjon el a kar, mely őt lefejezte [15]; Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé, Ki miatt lőn ily kora veszte!.
A követ először hízeleg, csábít, majd észérvekkel próbálkozik (hideg lesz az éjszaka), később ő is dicséri Szondit, de csak azért, hogy elérje célját, s miután ez a próbálkozása is sikertelen, türelmét vesztve fenyegetőzni kezd. Ekkor elárulja magát és jövetele valódi célját. Az apródok végig a múltról beszélnek (a közelmúltról, hiszen csak aznap ért véget a csata, tehát nagyon friss még az élmény), a török azonban a jelenről beszél, amely az ő számára örömünnep, s nem érzi át, hogy ami neki öröm, az a magyarok számára gyász. A török nyájasan kezdi, aztán egyre ingerültebb lesz. Nem fogja fel, hogy milyen pszichológiai képtelenségre akarja rávenni a két apródot: parancsra nem tud vidám lenni az, akin elhatalmasodott a gyász és a bánat, legfeljebb színlelni tudná a vidámságot, ami viszont gerinctelen lenne. Pszichológiai lehetetlenség, hogy valaki, aki gyászol, mert meghalt, akit szeretett, örülni tudjon a sörbetnek meg a fügének. Nézzük meg a verset részletesebben! Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Szondi két apródja tehát két 16. századi lantos, aki a kor ízlése és szokása szerint históriás énekeket szerez és énekel az aktuális eseményekről. A versben is ez történik. A török nagy túlerővel elfoglalja a várat és lenn a völgyben győzelmi ünnepet tart. A várral szemben van egy hegyorom, tetején lobogós kopja áll, ennek a tövében térdel két fiatal fiú, Szondi két dalnoka, és kezükben lanttal halott gazdájuk dicsőségét zengik és halálát siratják. Régi szokás, hogy a legyőzött fél a családtagjait, szeretteit az őt legyőző ellenségre bízza. Ez ismert toposz, amely megjelenik pl. az Egri csillagok ban is. Így amikor Szondi elesik, két kedves apródját legyőzőjéhez, Alihoz küldi. Ali küldönce mindent elkövet, hogy az apródokat a török udvarba édesgesse, de a két ifjú holtig hű marad gazdájához. Nem is figyelnek a törökre, nem válaszolnak neki, hanem végig a drégelyi vár bevételéről és Szondi hősiességéről dalolnak. Az apródok alakjában tulajdonképpen a költők erkölcsi felelősségét fogalmazza meg Arany: a halott Szondihoz való hűségük a bukott szabadságharc és a haza iránti hűséget jelképezi.